2013. május 7., kedd

Hiány


(ajánlott zene: https://www.youtube.com/watch?v=eFXRQKYFbXE)



Borongós őszi reggelre ébredtem. Az esőcseppek lassan folytak végig a szobám ablakán. Az időjárás teljes összhangban volt a lelkemmel. A szívem csak sírt és sírt, szakadatlanul. Az arcom száraz volt, de a szemeimet könnyek szúrták, torkomat gombóc szorította. Minden pontosan egy éve kezdődött…
Felkeltem, s a régi kedvencemet kaptam magamra; a világoskék koptatott farmert és egy sötétrózsaszín, virágmintás pólót. Amikor egy éve pont ezt vettem fel mindenki megbotránkozott a viseletemen, de senki sem tudta mennyit jelent ez nekem. Ez a szerelés az, amit Ő a legjobban szeretett rajtam. Ez volt rajtam akkor, amikor először találkoztunk a tóparton. Ezt viseltem az első randinkon és ez a ruha volt rajtam akkor is, amikor először csókolt meg Ő. Minden, ami Vele kapcsolatos, ez a szerkó.
Hiányzik. Piszkosul hiányzik. Az együtt töltött percek, a távol töltött napok… Minden, ami Ő volt. Az apró mosolya, ami akkor ült ki az arcára, amikor meglátott. Az óvó ölelése, egy-egy vihar idején. Az aranyos ráncok a homlokán, mikor helytelenítette a döntéseimet, cselekedeteimet. Száz és száz gesztusa, melyek mind egy különböző érzést jelenítettek meg.
Izgatottan ácsorogtam az egyik pad mellett. Korábban érkeztem a találkozóra, mint megbeszéltük, még csak véletlenül sem akartam késni. A megbeszélt időpont előtt 2 perccel azonban nem a partneremet, hanem Őt láttam meg, ahogy a tópart túlsó oldalán állva körbenéz. Amikor felfedezett bólintott egyet felém, majd ajkait apró mosolyra húzta. Akkor láttam Őt először.
- Örülök, hogy eljött – köszöntött Mr. Brown, mikor megérkezett.
- Ez csak természetes – mosolyodtam el halványan és tekintetemet egy pillanatra ráemeltem, majd ismét Őt kerestem, de már eltűnt. – Miről óhajtott beszélni? – kérdeztem udvariasan, de csalódott voltam, amiért eltűnt a titokzatos idegen.
Mr. Brown ódákat zengett a cégéről és arról, hogy miért lenne érdemes náluk dolgozni. Örültem, hogy egy ilyen helyszínt választott a megbeszélésre és nem egy koszos irodában kell tárgyalnunk. És hálát is éreztem felé. Hálás voltam, amiért neki köszönhetően megláttam Őt.
Ahogy felidéztem az első alkalmat, amikor megláttam apró mosolyra húzódtak ajkaim. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot. A szívemben örökké élni fog. Egy pillanat, ami akkor még csak puszta véletlennek tűnt, ám az életünket fenekestül felfordította.
Kimentem a lakásomból és a kocsi kulccsal a kezemben a garázs felé tartottam. Beültem, majd miután beindítottam a járgányt újabb emlékek rohantak meg.
- Készen állsz? – nézett rám kihívóan a mellettem lévő kocsiból.
- Tökéletesen – vigyorogtam vissza Rá, majd elfordítottam a slusszkulcsot. A gépezet felbőgött alattam. Imádtam a sebességet, akárcsak Ő. – Mi a tét? – biztosra vettem, hogy ezt a versenyt csak én nyerhetem meg.
- Te vagy az, aranyom! – gonosz mosoly terült el arcán, szemében versenyláz csillogott.
- Oké – egyeztem bele vállat vonva. – Ha viszont én nyerek, leszállsz rólam és soha többé nem keresel – már hetek óta zaklatott, úgy éreztem, ideje megmondanom Neki, hogy fejezze be.
- Jaj cica, ne legyél már ilyen feszült! – arcán magabiztos mosoly volt, de elfogadta az ajánlatomat.
A száguldást mind a ketten élveztük. Ahogy egyre közeledtünk a cél felé egyre nőtt az előnyöm vele szemben. Egyre közelebb volt az a pillanat, amikor végre békén hagy. Ám az általunk kijelölt célszalag közeledtével egyre kevésbé akartam, hogy békén hagyjon. Azt akartam, hogy kövessen, hogy hízelegjen, hogy bókoljon, hogy meg akarjon szerezni magának. A cél előtt 2 méterrel lefékeztem majd megálltam. Szédületes sebességgel robogott el mellettem, míg én kiszálltam az autómból és hátamat neki döntve figyeltem meglepett arckifejezését.
- Te hagytál nyerni? – nézett rám kerek szemekkel.
- Meggondoltam magam – vontam vállat és már ültem volna vissza az autómba, mikor a kezem után kapott. Maga felé fordított és egy kóbor tincset a fülem mögé igazított.
- Köszönöm – suttogta, miközben egyre közelített. Egy gyors mozdulattal végül felszámolta a minket elválasztó távolságot és ajkaival lágyan az enyéim kényeztette. Ez volt az első alkalom, amikor Ő megcsókolt. S én visszacsókoltam.
Szemeimet könnyek szúrták, de még nem törtem meg. Még nem törhettem meg. Még nagyon messze volt tőlem, s tudtam, egyedül nem bírnám ki. Szükségem volt a segítségére.
A következő kereszteződésben balra kanyarodtam s még körülbelül 4 kilométert vezettem. Nem gondoltam semmire sem, nem akartam semmire sem gondolni. Egyedül voltam a kocsiban, gondolatok nélkül, elrejtett érzelmek fojtogatásában. Amikor a hatalmas vaskapu feltűnt a látóhatáron leállítottam az autóm és a parkolóból egyenesen Hozzá mentem. A sírjához.
Remegve léptem be a kórtermébe. Az orvosok szerint nagyon súlyosak a sérülései. Talán már a holnapot sem éli meg. Egy lövöldözést akart megakadályozni. Nem sikerült Neki.
- Szia – súgtam, ahogy észrevettem, hogy tekintete engem pásztáz. – Jobban vagy? – felesleges kérdés volt, a válasz pedig egyértelmű. Nem.
- Édesem – hangja kopottas, erőtlen. Arca fájdalmaktól égő, tekintete őszinte és tiszta. – Kérlek, gyere ide!
- Itt vagyok – nehezemre esett beszélni. Az, hogy így kellett látnom Őt, teljesen legyengített. Pedig én nem adhattam fel. Erősnek kellett maradnom, ha másért nem, hát Miatta.
- Ígérd meg, hogy mindig ebben a ruhában látogatsz meg! – kérte halkan, tekintete a koptatott farmeromon, majd a sötétrózsaszín, virágmintás pólómon nyugodott.
- Ha megszárad holnapig, akkor ígérem, ebben jövök – halványan rámosolyogtam, de Ő csak összeszorított ajkait és megrázta a fejét.
- Én már nem leszek itt holnap – súgta. Értetlenül néztem Rá, nem értettem meg, mire akar kilyukadni. – Kicsim – kezdte, miközben nagy nehezen felült az ágyán. – Ez az utolsó délutánom – még mindig nem értettem. Nem, pontosan tudtam, mit akar mondani, de nem akartam megérteni. Nem, az nem lehet, hogy… - meg fogok halni.
- Nem! – kiáltottam, s erősen a vállaiba kapaszkodtam.  – Nem hagyhatsz itt! Azt ígérted, hogy örökké itt leszel velem! Hazudtál! Nem mehetsz el! – ekkor már zokogtam, nem tudtam megálljt parancsolni az érzéseimnek.
- Sss – a hátamat simogatva próbált megnyugtatni. – Én mindig itt leszek veled, még ha nem is látsz, esküszöm. Soha nem hagylak el!
- Kérlek! – suttogtam, s tudtam, már nem hallja. Örökre lehunyta szemeit, többé már nem mosolygott rám, nem vetkőztetett a tekintetével. Egyszerűen elment s egyedül hagyott…
A sírjához értem. Mikor megálltam szembe a márványból faragott kővel hangtalanul kezdtem zokogni. Egy év telt el a halála óta és még mindig nem tettem magam túl rajta. Soha nem tudnám elfelejteni Őt, nem is erről van szó. Még az első csókunk után megígértem Neki, hogy ha bármi baja esne, nem kesergek sokáig. De most nem bírtam betartani az ígéretemet. Elveszítettem őt.
- Hiányzol – súgtam, miközben a tekintetem az ég felé emeltem, s végig simítottam a fejfán, amin a következő szöveg állt:
„Lucas Mortis
élt 23 évet”
 


2 megjegyzés:

  1. Nagyon örülök, hogy volt szerencsém ezt elolvasni. Zseniálisan írsz Drága! És fura módon szeretem az unhappy endeket,szóval bejött a sztori.

    VálaszTörlés
  2. Én szó szerint elsírtam magam a végére!!!A zenén alapból el sírom magam ha meghallom,de a történetet olvasva most okom is volt a sírásra!!! :') Köszönöm hogy elolvashattam!:)

    VálaszTörlés