2013. május 31., péntek

Könnycseppek

Könnycsepp gördült végig az arcomon. Először csak egy. Majd még egy. S végül még egy. Három könnycsepp, s mind a három másért. Három könnycsepp, mely a gyengeségem mutatja a külvilágnak. Annak a külvilágnak, amelyiknek sejtelme sincs arról, milyen erős is vagyok valójában...
Dühösen töröltem meg az arcomat. Nem akartam, hogy bárki szemtanúja legyen annak, amin éppen keresztülmegyek. Ez a dolog csak az enyém volt és nem akartam, hogy bárki is tudjon róla, akaratlanul is a részesévé váljon. Ezt most egyedül kell véghez vinnem, tanácsok és egyéb segítségek nélkül. Az én feladatom, s kötelességemnek érzem, hogy teljesítsem is azt. 
Senki sem sejti, senki sem sejtheti, hogy a könnycseppjeim miért vagy kiért hullottak. Pedig az indokok igazán egyszerűen. Igazán egyszerűek és olyan egyértelműek, hogy az már szinte lehetetlen. Még sem gondol rájuk senki sem. Kósza gondolatok vetülnek fel a körülöttem élőkben, de hamar elvetik azokat, abszurdumnak tartják.
De mi van, ha igazuk van? Mi van akkor, ha tényleg az történik velem, amire ugyan gondolnak, de hülyeségnek tartják? Lehetséges, hogy a segítség itt áll előttem, vagy éppen mellettem ül, csak nem tud róla?!
NEM! Bármennyire könnyítene a lelkemen, az általam cipelt terhen a segítség, nem tehetem. Egyedül fogom megcsinálni, ezt elhatároztam. Szeretném, ha most, életemben először végre valamit egyedül is véghez tudnék vinni. Szükségem van erre, mint egy bizonyítékként. Bizonyíték arra, hogy van, amire igenis jó vagyok, s nem csak egy felesleges fiatal, aki mások elől szívja az oxigént. 
Remegő gyomorral nézek fel. Tudni akarom, mi zajlik körülöttem. Ki kell szakadnom ebből a torz világomból és végre élnem kell! De nem megy. Nehéz. Nagyon nehéz.
Három kíváncsi szempár szegeződik rám. Engem pásztáznak, s talán próbálnak rájönni, mi történt velem. Talán az egyikőjük éppen most találta ki a legnagyobb problémámat, majd badarságnak titulálva elvetette. Nem tudom, hogy mi jár a fejükben. Nem tudhatom. Azzal minden csak még rosszabb lenne. Így legalább megvan a lehetőségem arra, hogy magamat hitegessem. Most még be tudom magamnak beszél ni, hogy a gondolataim összessége egy nagy tévedés. De már nem sokáig. Érzem, hogy a válaszfal, mely elválaszt és megóv tőlük, vékonyul. Csak néhány ezredmillimétert kopott a fala, de már most hatalmas fájdalmat okoz...
Egy kéz nyúl felém. Az első pillanatban még utána kapnék, s könyörögnék, óvjon meg. De nem teszem. Rettegek, hogy elutasít. Félek, hogy az álmaim, melyek valóra váltásában ő is segíthet, csak álmok maradnak. Nem fogom meg a kezet. Egyedül szeretnék felállni. Kényelmetlen a földön kucorogni, rossz alulról figyelni a világ dolgait. De nem merek segítséget kérni. Félő, megint csak csalódással találkoznék, s talán immáron nem lenne elég erőm túlélni azt. Már maradandó sebet hagyna bennem.
Hirtelen visszarántotta a kezét. Fejcsóválva nézett a szemembe, tekintetében a megvetés szikrája csillant meg. Aztán hátat fordított nekem és elment. Bár előre tudtam, hogy ez lesz, nagyon rosszul esett. Még reménykedtem abban, hogy nem megy el, hogy mégis itt marad és küzdeni fog azért, hogy segíthessen, de nem így történt. Elment és most még kevesebb esélyem van túlélni ezt az egész mindenséget, ami körülvesz.
Ketten álltak felettem, tekintetük egy pillanatra a másikra vetődött, majd egy kéz nyúlt felém, ismét. Tudtam, ha nem fogadom el, akkor elveszítem őt is. Hisz ő sem más, önző érdekek hajtják. Felé kell nyúlnom nekem is, hogy aztán ujjunkat összekulcsolva hagyhassuk magunk mögött a múlt minden szennyét. De valami visszaránt. A régi félelem, a régi rettegés. Valami, ami megakadályoz abban, hogy a múltat hátra hagyva boldog legyek. Boldog, még ha nem is örökre, hanem csak pár hétre, napra, órára vagy pillanatra. Ezt az érzést azonban nem érhetem el. De miért nem?!
Megelégelve teketóriázásomat fújt egyet, majd kezét a farmerja zsebébe süllyesztve elment. Ő is. A szakadék szélétől már csak pár centi választ el. Óvatosnak kell lennem, ha élve meg szeretném úszni. Meg kell ragadnom minden kapaszkodót, hogy a fizika törvényeit kijátszva mégis az enyém maradhasson szánalmas kis életem. 
Merengve nézek magam elé. Miért olyan fontos nekem ez az élet? Miért nem vagyok hajlandó levetni magam a szakadékról? Akkor csak zuhannék és zuhannék, s talán még a boldogság is megtalál pár percre. Az életemet a rengeteg talán szövi át. Talán ez, talán az, talán amaz. Nem kellene ezekkel törődnöm, nem gondolhatok mindig ezekre a be nem váltott ígéretekre. Ígéretekre, melyeket az élet sodort az utamba, de egyszer sem váltotta őket valóra.
Egy kéz érintése rántott vissza a jelenbe. Abba a jelenbe, amelyikben még mindig a földön ülök, s küzdök azért, hogy önerőből felálljak. Minden akaraterőmet összeszedve próbálok talpra kecmeregni, de a bennem dúló vihar visszaránt a talajra. A földre zuhanok. Ijedten nézek körül, s nem látom a harmadik embert. Ő már meg sem próbál rajtam segíteni? Pár pillanatig döbbenten nézek korábbi helyére, majd szemeimet összeszorítva próbálom megállítani az előtörni készülő könnyeim.
Kéz fonódik a vállaim köré, majd lejjebb csúszik, s hasamat öleli körbe. Nagy sóhajt hallok a hátam mögül majd a két oldalon megpillantom a lábakat. Nem merek hátrapillantani. Félek, hogy nem azt találom ott, akire tényleg szükségem van. Rettegek a pillanattól, amikor egy idegen néz rám vissza. Nem tudok felkészülni arra, milyen lesz, ha majd rádöbbenek, az egész csak egy csalfa álomkép.
Fogalmam sincs, meddig ültem mozdulatlanul a forró ölelésben. Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Csak abban voltam biztos, hogy itt már nem érhet csalódás. Nem tudtam biztosra, ki ül mögöttem, ki nyújt szótlan vigaszt. Csak azt éreztem, hogy biztonságban vagyok és soha többé nem kell félnem egyetlen egy érzéstől vagy egy feladattól. A minket körülvevő csend egyértelművé tette számomra, hogy a segítségre nem a tömegben és a ricsajban kell számítani Egy nyugodt környezet mindennél többet jelent.
- Jobb már? - kérdezte támaszom halkan, szinte hangtalanul. 
- Köszönöm - súgtam, s éreztem, a sírás fojtogat.
- Elárulod, hogy mit jelentett neked az a három könnycsepp? - óvatosan, csendben kérdezett, mintha félne, az erőteljes hang alatt összeroppannék.
- Felesleges küzdelem - kezdtem bele. Nem értettem, miért nyíltam meg neki ilyen hirtelen, minden előjel nélkül. Végre valakinek ki akartam önteni a szívem, el szerettem volna regélni az életem történetét. - Félelem - folytattam, s a hangom megremegett. Lehunytam a szemeimet és küzdöttem a rám törő érzelmek ellen. El akartam bújni a világ elől, távol akartam lenni mindentől.
- És mi volt a harmadik? - hangja egyszerre volt erőteljes, követelőző és gyengéd, figyelmes is. Ez a tónus megbolygatta érzékeimet, összezavarodtam. Menekülnöm kellett volna s én mégis maradni akartam.
- Magány - dühösen mondtam ki az utolsó szót, mintha nem én lennék az oka annak, hogy soha nincs mellettem senki sem. 
Ám kezdeti dühöm hamar elpárolgott és fájdalom vette át a helyét. Fájdalom, mellyel együtt a zokogás is előtört belőlem. Próbáltam kontrollálni az érzéseimet, elapasztani könnyeimet, de nem sikerült. Évek óta ezzel a keserű érzéssel élek együtt, s most először mondhattam ki azt, ami a legszebb napjaimat is beárnyékolta.
Talán csak percekig zokogtam, talán órákig is. De Ő mindvégig kitartott mellettem. Nem hagyott ott, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, s vigyázott rám, mikor a legsebezhetőbb voltam. Becsültem ezért, s ami még fontosabb, hálás voltam Neki mindazért, amit értem tett. Nem szólt egy szót sem, csendesen szorított magához, miközben kiadtam az engem emésztő fájdalmamat és dühömet. Némán tartotta testem az övénél, még akkor is, amikor a belőlem előtörő érzelmek marcangoltak, s tehetetlenül vergődtem volna. 
Mikor valamelyest lenyugodtam, egy hatalmas levegővétellel talpra álltam. Magam is meglepődtem, de rájöttem, mi volt a titok nyitja. Túl szorosan ragaszkodtam az érzelmeimhez, túlságosan bennük éltem. Ez okozta a vesztem, a tehetetlenségem. Kezeit a csípőmre tette, úgy tartott, nehogy ismét elessek. 
Valamiféle hálát rebegtem neki, majd eltoltam magamtól, hogy saját magam járhassam az utam, segítség nélkül, ahogy elterveztem. Ám amint eltávolodtunk elgyengültem, s pár pillanat múlva a föld felé kezdtem zuhanni. Villámgyorsan utánam kapott és a korábbi helyzetünkbe ereszkedett, velem a karjaiban. 
- Te? - kérdeztem, de még mindig nem néztem rá. 
- Nem én - suttogta, majd az állam alá nyúlt s arcom az övé felé irányította. - Hanem az, amit irántad érzek...

1 megjegyzés:

  1. Sírok, sírok, sírok...hol a tetszik gomb? Most mit nyomogassak? Imádom, imádlak, szerintem a szavaknak nem itt van a helyük, mindent leírtál amit csak kellet. Tökéletes. Csók :)

    VálaszTörlés