A legjobb barát

Amikor hazaérek a lakás még csendes. Bármerre is megyek, sehol egy eldobott legó, sehol egy elveszített babaruha. Minden a helyén van, amíg a kis lurkók meg nem érkeznek az apjukkal, hogy aztán művészi felfordulást rittyentsenek nekem. Mert mindig így történik, nincs mese: amint a két maki az apjukra csimpaszkodva berobog a házba, oda a rend meg a csend, hogy a tisztaságról már ne is beszéljünk. Tomi, az öt éves kisfiunk a múlt héten azt mondta, hogy azért hoz haza a ruháján mindig egy kis sarat az óvodából, hogy nekünk itthon el ne fogyjon véletlenül. Megkérdeztem, hogy miért lenne szükségünk nekünk itthon sárra, mire hatalmas szemekkel, ártatlan ábrázattal felnézett rám, és a következőt mondta:

- Nem árt, ha van. Te is ezt szoktad mondani Apunak, amikor azt kérdezi, hogy miért kell neked még egy cipő.

Végül aztán egyezséget kötöttünk: ő kevesebb sarat hord haza és pedig kevesebb cipőt veszek. Az apja természetesen mérhetetlenül büszke volt rá, s azóta mindenkinek azzal dicsekedik, hogy neki milyen okos fia van, amiért rávett erre az egyezségre.

Persze azért nem változott meg minden, mindig is Lara lesz apuci szeme fénye. A lányunk nem rég töltötte be a hatodik évét, első osztályos és minden érdekli. Bárhol vagyunk, bárkivel találkozunk, mindenről tudni szeretne, érdeklődve szemléli és tanulmányozza az őt körülvevő világot. Nem múlik el úgy nap, hogy legalább egy-két kérdést fel ne tenne lefekvés előtt, az esti mesét követően, még mielőtt elaludna.

A meséért azt apjuk a felelős. Amikor Lara a világra jött Krisz ragaszkodott hozzá, hogy ő mondja el az esti mesét, amint a lányunk elég nagy lesz hozzá. Aztán jött Tomi, a mesélés pedig szokásukká vált. Ilyenkor bekucorodnak a gyerekszoba egy sarkába, Krisz a földön ülve ölébe veszi a könyvet és olvas a kicsiknek. Néha meg szoktam lesni őket, csendben figyelem a jelenetet, amint életem három legfontosabb embere kiszakad egy kicsit a mindennapokból és elmerül egy olyan világban, ahol bármi megtörténhet: a mesék világában.

- Anya, Tomi már megint csupa sár! És meg akart ölelni! – hallom az előszobából beáradó panaszkodást.

- Anyuci! Lara árulkodik! Neki miért szabad, ha nekem nem? – Tomit hallgatva lassan mosolyra húztam ajkaim.

- Nyugi van gyerekek, inkább menjetek és adjatok anyátoknak egy-egy puszit – mondja Krisz.

Szeretem, ha csend van, ha nyugi, ha egyedül lehetek. De ennél sokkal jobban szeretem, ha piciny kis családom imádott tagjai vesznek körül. A gyerekek betrappolnak a nappaliba és megrohamoznak. Futva jönnek oda hozzám, felugranak a kanapéra és a nyakamba csimpaszkodnak.

- Sziasztok édeseim – puszilom meg őket, miközben közelebb szorítom magamhoz őket. - Milyen napotok volt? – kérdezem.

- Ú, anyuci, olyan hatalmas homokvárat építettünk az Ádámékkal! – lelkendezik Tomi. – És nn voltam a lovag, aki legyőzi a sárkány, a sárkány a Béci volt és a hercegnő, akit megmentettem Sári volt.

- Tényleg? És mi történt azután, hogy megmentetted Sárit?

- Hát, ő azt akarta, hogy puszilkodjunk, de az undi, szóval kezet ráztunk, mint a nagyok – meséli a fiam.

- Azt ugye tudod, hős lovag, hogy a nagyok inkább puszilkodni szoktak? – kérdi az apja, miközben lopva rám kacsint. Szélesen vigyorogva a fejemet rázom, halkan felnevetek.

- De Apuci! Te se szoktál puszilkodni Anyuci testvérével.

- Azért, mert Anyuci testvére fiú, és a fiúk nem szoktak egymásnak puszit adni. De a fiúk a lányoknak azt szoktak adni.

- De én nem akarok a Sárival puszilkodni. Olyan csúnya színű a haja, nem tetszik – nyafogja a fiam, mire Lara bólogatni kezd, mintha ismerné a fent említett lányt.

-  A csúnya hajú lányokat nem kell megpuszilnod, de azért nekem adsz puszit? – kérdem mosolyogva. Tomi hevesen bólint majd egy hatalmas cuppanóst nyom az arcom mindkét oldalára.

- Szeretlek Anya – suttogja, aprócska kezét a nyakam köré kanyarítva és pedig nem is lehetnék ennél boldogabb.

A vacsoráig hátralévő időben beszélgetünk és játszunk. Krisszel törekszünk arra, hogy minél több időt töltsünk el a gyerekekkel, s igyekszünk odafigyelni arra, hogy ne azok a tipikus huszonegyedik századi gyerekek váljanak a gyermekeinkből, akik nem tudnak meglenni a különböző ketyerék nélkül. Úgy gondoljuk mind a ketten, hogy a személyes kapcsolatok sokkal fontosabbak és tartósabbak, mint a virtuálisak, s ha már most meghúzzuk azok a bizonyos határokat, a gyerekből lehet olyan ember, amiken a jövője nem csupa messenger, viber, snapchat…

Amíg Krisz a mesét olvassa a gyerekeknek a hálónkban ülök, a franciaágy végén, kezemben egy régi fényképpel. Próbálok erős lenni, de szépen lassan erőt vesznek rajtam a könnyeim, összeszorított szemeim közül apró cseppecskék buggyannak ki. A torkom elszorul, szívemet a fájdalom vasmarokkal szorítja. Nem szeretnék a múltra gondolni, de ezen a napon ez szinte lehetetlen. Küzdök, hogy ne ragadjanak magukkal az érzelmeim, legalább addig ne, míg Larától meg Tomitól el nem köszönök.

Hangtalanul nyílik ki a szoba ajtaja, s a résen Lara aprócska feje kandikál be. Gyorsan ellentétes irányba kapok a fejem, s kezem könnyáztatta arcomhoz emeltem, hogy elrejtsem előle fájdalmamat. Hiába egy okos kislány, ő még nem értené meg mindazt, amint keresztülmegyek most.

- Mi van a kezedben, Anya? – kérdezi, ahogy óvatosan közelebb jön, majd felpattan mellém az ágyra és hozzám dől.

- Tudod mit jelent az, hogy legjobb barát?

- A legjobb barát az, akinek adsz a sütidből és nem kérsz cserébe az övéből. Igaz?

- Valami olyasmi – bólintok haloványan. – Nos – kezdek bele – a képen én vagyok a legjobb barátommal. Még nagyon fiatalok voltunk, amikor a kép készült.

- De szép voltál – suttogja.

- Köszönöm édesem. Szóval ő itt Bence – mutatok a fiatalkori énem mellett ácsorgó srácra. – Az iskolában ismertük meg egymást. Nagyon sokat voltunk együtt és rengeteget segített, ha gondom volt.

- És a sütijéből is adott? – szúrta közbe Lara.

- Igen, még a sütijéből is kaptam…

S szép lassan mesélni kezdek neki arról az emberről, akit a világon a legjobban szeretek. Persze mindent nem érthet, és vannak dolgok, amikhez még kicsi, de talán egyszer majd elmondhatom neki a teljes történetünket.

Mesélek arról, hogy miképp ismerkedtünk meg, hogy mi mindent tett értem az évek során. Arról, hogy hogyan lettem több általa, hogyan változtatta meg akkori kicsiny kis világomat. Csak úgy ömlenek belőlem a szavak, s szép lassan ismét kicsordulnak a könnyeim. Egy idő után már nem is Larának beszélek, csak úgy bele a nagyvilágba. Túl régóta fojtom el a vele kapcsolatos érzéseimet, soha nem beszélek róla, s most szakad át bennem valamiféle képzeletbeli gát. Szabadjára engedem az érzelmeimet, minden együtt töltött pillanatunkat felidézem magamban, ismét átélem a közös kalandjainkat. Úgy érzem, újra velem van, újra élek…

Nem tudom, hogy meddig beszélek, csak mondom és mondom mindazt, ami az eszembe jut. Elmerülök a múltba, s az ránt vissza a jelenbe, hogy megérzem, ahogy megmozdul mellettem az ágy matraca. Oldalra pillantva Kriszt pillantom meg a lányunk helyén.

- Lefektettem Larát –súgja, s lágyan magához húz.

Egyik kezemmel a kezét szorítom, másikkal a pólójába kapaszkodom, fejemet a válla hajlatába mélyesztem, miközben testemet a zokogás rázza. Nem szól semmit, csak szorosan magához von, így nyújt vigaszt. Nem kell semmit sem mondanom, pontosan tudja, hogy mi játszódik most le bennem, mi mindent érzek. Ő is ismerte. Ismeri a kettőnket összekötő kapcsot, a történetünket a kezdetektől egészen katasztrófáig, mely elvette őt tőlem s ezzel megváltoztatta az életemet.

- Annyira hiányzik – súgom, mikor már valamennyire meg tudok szólalni. – Nem így kellett volna történnie. Nekem szükségem van rá, itt kellene lennie velem!

- Sss, tudom kedves, tudom – lágyan a hátamat simogatja.

- Szeretem. Szerettem, most is szeretem és szeretni fogom mindaddig, amíg csak élek. Neki köszönhetem, hogy az vagyok, aki. Amikor megismerkedtünk egy önbizalom hiányos szerencsétlen liba voltam. Rengeteg defektem volt, gyűlöltem mindent és mindenkit, gyakran hisztiztem és ezzel elkergettem magam mellől mindenkit. Nem fogadtam el a segítséget, túl büszke voltam ahhoz. Egyedül voltam. Erre jött ő és addig piszkált, amíg meg nem embereltem magam. Segített, hogy ne egy csúnya lányt lássak a tükörben, ha belenézek. Küzdött azért, hogy higgyek az emberekben, hogy megtanuljak bízni. Egy csomót balhéztunk, de mégis, hosszú idő után ő volt az első, aki ilyen mélységekbe menően törődött velem. És nem adta fel, nem hagyott magamra.  

- Nem akármilyen ember volt – ért velem egyet Krisz.

Hosszú ideig nem szól egyikünk sem, csak fekszünk szorosan egymáshoz bújva, a másikba kapaszkodva. Gondolataimba mélyedek, egy másik világban járok, és rá emlékezem. Lelki szemeim előtt látom az első képet, amit küldtem neki magamról. Szinte hallom a hangját, amint arról magyaráz, hogy neki mennyivel nehezebb a suli, mint nekem. Már-már érzem közelségét, ahogy a Tisza partján sétálunk egy nyáron. Ismét vele vagyok. Tudom, hogy az egész csak egy fantáziakép, egy ábránd, de legalább újra velem lehet.

Szép lassan megnyugszom és visszatér a régi tompa sajgás a szívem környékére. Soha nem fogom elfogadni, hogy nincs már velem, hogy vége mindannak, amiről régen annyit tervezgettünk. Azt hiszem, képtelen leszek valaha is teljesen belenyugodni, hogy nincs többé. A hiánya mély sebet váj szívembe, mely soha nem fog begyógyulni, egy heg – ha több nem is – mindenkorra megmarad.

Hangom rekedt, a szemeim vörösek a sok sírástól, szívem nehéz az őt nyomó fájdalomtól, miközben próbálok mindarra a sok szépre és jóra gondolni, melyeket ő adott nekem. Közös nevetéseink felidézése valamennyire gyógyír a számomra. Mélyen a múltba temetkezek, immáron könnyek nélkül siratom.

- Anya? – hallom Lara suttogását az ajtó felől. Felkelek, odamegyek hozzá és leguggolok elé.

- Igen kincsem?

- Hol lakik most a Bence? – kérdezi kissé félénken, ártatlan tekintetével az arcomat fürkészve. Torkom elszorul, szívem nagyot dobban, de gyorsan rájövök, hogy mit is mondhatnék ki úgy, hogy a valóságot valamennyire elrejtsem előle, mégis igazat mondjak.

- A szívemben, Bence a szívemben lakik és örökké ott is fog lakni.