2017. szeptember 12., kedd

Viszontlátás

Nagy levegőt veszek, lehunyom a szemem és próbálok megnyugodni. Minden erőmmel azon dolgozom, hogy csökkentsem a szívemet mardosó fájdalmat. Korábban nem gondoltam, hogy ilyen lehetséges, de most a saját bőrömön tapasztalom meg. Szenvedek, amiért nincs mellettem az, akit igazán szeretek. Amint egy pillanatra elkalandozik a figyelmem, rögtön eszembe jut és minden korábbi ténykedésem hiábavalónak tűnik.
A szerelmem másik városba költözött a múlt héten, én pedig nagyon nehezen viselem a hiányát. Nem találom a helyemet nélküle, elveszettnek érzem magam, az egész világ idegen és ijesztő nélküle. Amikor elment, akkor megbeszéltük, hogy mik azok a dolgok, amikkel biztosan le tudom magam foglalni annyira, hogy ne azon agyaljak állandóan, hogy mennyire rossz nekem nélküle. Sajnos azonban nem igazán válik be semmi sem. Csinálhatok bármit, folyton eszembe jut, milyen jó lenne, ha mellettem lenne, ha átkarolna, ha magához húzni.
Rengeteget sírok. Nem szabad, tudom jól, hisz ezzel mind a kettőnknek megnehezítem a helyzetét, de nem tudok mit tenni. Ez az egyetlen módja, hogy valamelyest kiengedjem a bennem állandóan csak gyülekező feszültséget. Akkor, mikor könnyeim tengere mossa az arcom, könnyebb elviselni, hogy nincs velem. De amint az utolsó könnycseppet is lesodrom addigra kipirult arcomról, a szívem még inkább sajogni kezd. A levegővétel nehéz lesz, a fejem zúg, a gondolataim vadul zakatolnak, és kisvártatva azon kapom magam, hogy azt számolom, hogy hány nap múlva láthatom újra. Idővel a napok órákká rövidülnek, majd percekké és végül meleg ölelésébe von.
Ma délután jön újra haza. Szeretném valami aprósággal meglepni, de a várakozás feszültsége megbénít, nem tudok másra gondolni, csak a szemére, a hajára, a mosolyára, az illatára. Csak és kizárólag Rá. Miközben azon tanakodom, hogy milyen ruhát vegyek fel – nyilván egyik sem elég jó –, a gondolataim körülötte járnak. Alig várom, hogy újra lássam, hogy ismét a karjaiban tartson, hogy megint lágy csókokat leheljen ajkaimra.
A munkaidő lassan telik, a percek csak vánszorognak. Tekintetem a megszokottnál sűrűbben vándorol az óra felé, számolom a hátra lévő időt a nagy találkozásig. Nehezen koncentrálok a tennivalóimra, mindig elkalandozom. Néha a semmibe révedve bárgyún vigyorgok. A kollégáim valószínű nem értik, hogy mi lelt, de ők nem is érthetik meg, hogy milyen ez: hazajön az, akit szeretek.
Nagy nehezen túlélem a napot. A munka többé-kevésbé készen van. Most nem a precizitásom dominál, hanem az iránta érzett szerelmem. Szeretném tökéletesen végezni a dolgom, de most nem megy. Talán majd egy vagy két hét múlva, amikor már valamelyest hozzászokok a helyzethez, minden kicsit könnyebb lesz. De jelenleg még nem az. Van bennem egy kis félsz, hogy talán ez soha nem lesz könnyebb, de rendre eszembe jut, hogy nem mi vagyunk az első pár, akiket az élet távol sodort egymástól.
A telefonom világítani kezd. A kezemben lévő toll csak úgy repül, amikor elhajítom és a készülék felé nyúlok. Szívem szerint egész nap elnézném, ahogy a neve világít a képernyőn, de sokkal inkább szeretném hallani végre.
- Szia Kicsim! – köszön. A térdem kissé megremeg, amikor meghallom a hangját.
- Szia – lehelem. A fejem ismét zúgni kezd, az ereimben vadul száguld a vérem.
- Itt vagyok, most értem be a városba, megyek érted – csak nehezen jutnak el az agyamig a szavai, még mindig a hangjával vagyok eltelve. Végül aztán felfogom, hogy mit mond, összeszedem magam és próbálok koncentrálni.
- Rendben, akkor készülődöm és megyek le.
A cuccaimat összedobálom egy kupacba, a félbe hagyott munkákat lementem és kikapcsolom a gépem. Miközben a bögrémet mosogatom, vigyorgok. Éppen csak a dúdolás hiányzik és megtudná mindenki, hogy mennyire nagyon jó nekem. Gyorsan elkészülök, elköszönök a többiektől és szinte futva hagyom el az épületet és a kapu felé igyekszem.
Már messziről látom az autóját, felidézem, hogy milyen benne ülni. Elképzelem a kezét, ahogy lazán a combomon nyugtatja, miközben vezet. Ahogy a portához közeledem, kiszáll a kocsiból és elindul felém. Szélesen mosolygok, kicsekkolok a cég területéről, majd már-már rohanok hozzá. Egymáshoz érünk, szemébe nézek, megremeg bennem valami, majd szorosan magamhoz ölelem. Karjait körém fonja, nem ereszt, csak állunk egymást szorítva a járdán.
- Tűnjünk innen! – kérem egy kis idő múltán.
Szeretnék megszabadulni a munkától, nem akarom, hogy bármi is beárnyékolja az viszontlátás örömét. Autóba pattanunk és már úton is vagyunk az itteni albérlete felé. Folyamatosan csacsogok, mesélek mindenféléről, kérdezgetem az új helyről. Mire a lakáshoz érünk, már fáj az arcom a sok mosolygástól, de nem érdekel, szinte élvezem. Okkal terül el ekkora vigyor az arcomon és erről semmi pénzért nem mondanék le.
Az esténk fantasztikus hangulatban telik: rengeteget beszélgetünk és még többet nevetünk. Nem hagyjuk ki a szokásos piszkálódásokat egymás zenei ízléséről, kritizáljuk a másik étkezési szokásait; mindezt szorosan egymást ölelve. Szomorú a szívem, mégis mosolyogva és valamennyire boldogan hallgatom, amint az új munkahelyéről, az új kollégákról és az új életéről mesél. Tudom, hogy helyes mindaz, ami történik, hogy a javát fogja szolgálni, de sajnos nem bírok megfeledkezni arról, hogy ez milyen lemondással jár. Kicsit talán haragszom is magamra, vagy inkább szégyellem magam, amiért nem tudok teljesen örülni a sikerének. Bennem van az a kis bánat, ami miatt ez nem megy.
A vacsora és a villámgyors zuhanyzás után alváshoz készülődünk. Egyikünknek sincs ínyére, szeretnénk az egész éjszakát végig beszélgetni, de nem lehet. Hosszú nap áll mögöttünk, hosszú előttünk. Bebújunk hát az ágyba, lágyan magához húz.
- Nagyon rossz volt – suttogom. Eddig tudtam tartani magam, tovább nem. – Borzasztóan hiányoztál.
- Te is nekem.
- Tudod – kezdek bele – nekem még soha nem volt ilyen jó senkivel sem. Eddig még nem éreztem azt, hogy számítok valakinek, hogy szeretnek. Te vagy az első, aki mellett igazán fontosnak érzem magam. Ha együtt vagyunk, akkor már nem a buta szőke kislány vagyok, hanem valaki igazán különleges. Te teszel azzá – a szavak csak úgy ömlenek belőlem.
Nem tudom, hogy mennyire vagyok követhető, hogy egyáltalán értelmes-e mindaz, amit összehordok. De nem számít, mert úgy érzem, hogy el kell neki mondanom azt, amit vele kapcsolatban érzek. Tudnia kell, hogy milyen jó hozzám, hogy rengeteget köszönhetek neki. Megváltoztatja az életemet, jobbá teszi, egy olyan világba kalauzol, ahol már én is szeretem magam és nem csak kritikát tudok megfogalmazni magammal szemben.
- Szeretlek – súgom neki, a szívem vadul ver, a hangom remeg.
- Én is szeretlek Tegéd – magához húz, puszit nyom a homlokomra és érzem, hogy elvesztem, nem bírom tovább sírás nélkül.
Zokogás rázza a testem, nem tudok úrrá lenni az érzéseimen. Elemi erővel száguldanak rajtam keresztül az érzéseim, szinte megbénítanak. Minden egyes porcikám utána sikít, kér, hogy soha ne engedjem el. A viszontlátás öröme ragyog bennem, miközben már gyűlnek a közeledő elválás bánatfelhői boldogságom kék egén.
Egyik kezével magához szorít, nem ereszt, másik kezével a hajamat és a hátamat simogatja. Próbál nyugtatni és arra kér, hogy ne féljek a jövőtől. Megígéri, hogy együtt túl fogjuk élni ezt az időszakot, és amikor végre végleg hazajön, minden sokkal szebb és jobb lesz. Kételkedés nélkül hiszem el minden szavát, hisz tudom, nem tudna nekem ártani. A jelenlegi helyzet mind a kettőnk számára nehéz, igazán embert próbáló időszak áll előttünk, de megerősödve fogunk továbblépni. Kart karba öltve harcolunk egymás szívéért, egymást szeretetéért, szerelméért.
A sírás kimerít, könnyeim elfogynak, légzésem lelassul. Lassan megnyugszom. Hallgatom, amint még mindig megnyugtató szavait súgja a fülembe, miközben egy pillanatra sem ereszt el. Lehunyom a szemem, könnyáztatta arcom a pólójába fúrom, erősen magamhoz szorítom.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – hangom alig hallható, szavaim a fáradtságtól összemosódnak. – Majd egyszer, ha megnövök, meghálálom mindazt, amit tőled kapok – ígérem.
- Felejtsd el ezt a butaságot – súgja, kissé még talán nevetve is. – Az egyetlen, aki hálával tartozik, az én vagyok. El sem tudod képzelni, hogy mi mindent adsz nekem pusztán azzal, hogy szeretsz.
A szavait már nem fogom fel, úrrá lesz rajtam a fáradtság, szélsebesen zuhanok egy álom felé. Már majdnem elalszom, amikor meghallom:
- Szeretlek, Pöttöm Panna.

Ajkam mosolyra húzódik, szívem nagyot dobban. Szeret. A világ legboldogabb embereként, amint életemben először igazán szeretve érzem magam, lassan elmerülök az álmok tengerében

2 megjegyzés: