Barátok

Amikor már azt hittem, hogy mindent nagyon jól ismerek és tudok, megjelentek az életemben azok az idióták, akiket ma nagy örömmel és még nagyobb büszkeséggel a barátaimnak nevezhetek.

Ennek már több mint három és fél éve, de úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna meg velem mindaz a rengeteg dolog, mely végül is megtörtént.

Már akkor elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kopjanak meg közös emlékeink csillogásai az idő múlásával. Ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy mindenre ilyen élesen fogok emlékezni. 

Élesen kirajzolódik előttem, ahogy nagy körben ülve beszélgettünk minden, értelmetlenebbnél értelmetlenebb dologról, nem törődve azzal, esik-e vagy süt a nap. Azokban a percekben semmi sem volt fontosabb annál, mint hogy együtt legyünk, egy rakáson. Ez az, ami mindig is összeláncolt bennünket: az egymás iránti szeretet, az egymás közti kötődés.

Anno talán azt hihettük, hogy érzéseink egytől egyig tiszták. Ma már, felnőttebb fejjel tudjuk azt, hogy gyakran önös érdekből, puszta önzésből cselekedtünk, még ha nem is tudatosan. 

Most már nem engedünk ifjú szívünk minden akaratának, megtanultuk az eszünket is használni. Már nem érzésből cselekszünk, hanem átgondoljuk tetteink lehetséges következményeit és mérlegelünk. Megkomolyodtunk, vagy mi a szösz. 

És mégis, valahol mélyen él bennünk a gyermek, a tini és a fiatal felnőtt énünk is. Ezek mind elszakíthatatlanul életünk részévé váltak. Ezek azok a dolgok, melyek azzá tettek minket, akik most vagyunk. Barátokká, akik három és fél évvel ezelőtt, első találkozásunkkor lenni akartunk.