2017. április 30., vasárnap

Csillaglesen

Megkötöm a cipőfűzöm és benyúlok a szekrénybe a kabátomért. Felkapom, futó pillantást vetek a tükörképemre és halványan elmosolyodok. Régebben gyűlöltem azt, aki visszanézett rám, ma már ez teljesen másképp van. Még mindig akadnak gondok az önbizalmammal, még mindig nem vagyok teljesen elégedett azzal, amit látok, de jó úton haladok ahhoz, hogy elhiggyem, méltó vagyok a szeretetre illetve a figyelemre, nem csak a belsőm de külsőm révén is.
A mai nem egy tipikus meleg nyári éjjel, amikor nyugodtan flangálhat az ember rövid farmernaciban meg pólóban. Bár augusztus van, az éjszaka meglehetősen hideg. Egy ideje a bolondját járatja velünk az időjárás: egyik nap még a tikkasztó hőségtől szenvedünk, aztán másnap már azt latolgatjuk, vajon egy kardigán elég lesz-e, vagy szükség van arra a dzsekire. Nos, most az utóbbi a helyzet. De legalább nem felhős az égbolt, tiszta idő van. Tökéletes a hullócsillag-vadászathoz.
Nem vagyok babonás, nem hiszem el, hogy ha egy hullócsillagot látva kívánunk, akkor az valóra fog válni egy éven belül, ha nem beszélünk róla senkinek sem. Nem, erről szó sincs. Úgy gondolom, hogy ilyesféle csodák nincsenek. Vagy ha vannak is, engem rendre elkerülnek. Na és persze nem is azért várom minden évben az augusztust, mert szeretnék a párommal a dombtetőn ledőlve, kéz a kézben romantikázni. Illetve hát ez így nem teljesen igaz. Naná, hogy szeretnék, de ehhez előbb kellene egy olyan férfi, akivel jól megvagyunk. A helyzet viszont az, hogy ilyen emberrel már rég nem találkoztam. Szóval részemről ez sem indok.
Akkor hát miért készülök most is megfagyni az éjszakában, egyedül? Ez igazán egyszerű: mert rajongok a csillagfényes éjszakákért, a hullócsillagok pedig még különlegesebbé teszik azt. Nem tudom, engem mindig is lenyűgözött a látvány, s ez mind máig nem is változott. Számomra nincs annál jobb érzés, mint amikor egy forgalmatlan út mentén a város határában kuporgok, tekintetemmel az égbolt felé fordulva. Ilyenkor kiürül a fejem, nem gondolok semmire, csak élvezem a látványt. Amolyan megtisztulás ez, egy-egy ilyen éjjelt követően mintha kicseréltek volna: teljesen más vagyok.  Most is ebben a hatásban reménykedem.
Utamat a már bejáratott helyem felé veszem, kezemben a kedvenc párnámmal. Szerencsére még senki nem fedezte fel, hogy közel s távol ez a legjobb csillagleső hely, ezért mikor megérkezem, egyedül vagyok. Nagy levegőt veszek, ajkam lassan mosolyra görbül, szívem nagyot dobban. Már most érzem a varázslatos éjszaka fantasztikus hatását. Leülök a szokott helyemre, arcomat a csillagfényes égbolt felé fordítom, s lehunyom a szemem egy kicsit. Pár pillanat múlva már kitisztul a fejem, megnyugszom, szívverésem lassabbá válik. Kikapcsolok.

Körülbelül két óra telik el én pedig több mint húsz hullócsillagot számolok össze. Persze megeresztek egy-két kívánságot is, de nem fűzök hozzájuk túl sok reményt, még mindig nem. Eddig mindenért meg kellett küzdenem, nem lesz ez másként ezután sem. De nem is bánom, ha van valami, amiben igazán jó vagyok, az a küzdelem a céljaimért. Ha nem így lenne, akkor most nem tartanék ott az életben, ahol. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése