Kísértetház

A busz maszatos ablakán keresztül kémleltem a tájat, miközben a gondolataim az utazásom körül keringtek. Régóta szerelmese vagyok az elhagyatott helyeknek és most végre lehetőségem nyílt ellátogatni egy ilyen csodálatos városrészre. Az útikönyvek felhívták a figyelmemet a rám leselkedő veszélyek végtelen sorára, de nem éreztem félelmet. Rajongással csordultig telt szívem egészen másra koncentrált.

Megpillantottam az első házat. Az ablakait régen kitörték, a szúrágta faajtó ferdén lógott, a zsanérokat megette a rozsda, a cserepeket pedig a környékre jellemző heves szélviharok hordhatták messzire. A terasz közepén egy nyárfa cseperedett, rendületlenül törekedett az ég felé, nem törődve a tornác tetejével, az pedig udvaron lehetetlen átlátni a sűrű bokrok miatt.

Hasonló házak egész sora következett, nem tudtam betelni az elém táruló varázslatos látvánnyal. Szívem egyre hevesebben vert, ahogy újabb és újabb romos és elhagyatott házak bukkantak fel a látóhatáron. Tombolt bennem a kíváncsiság, hogy vajon mi lehetett az épületek valamint egykori lakóik története. Érdekelt, mi történt velük, mi vezetett addig, hogy ma a fenti látvány tárult elém.

A busz hirtelen fékezéssel megállt, a sofőr pedig érdeklődő tekintettel fordult felém:

- Biztos, hogy le akar szállni? Hogy őszinte legyek, nem szívesen hagynám Önt egyedül ezen a kísértetjárta vidéken – fanyalgott.

- Köszönöm szépen, de napok óta utazom azért, hogy mindezt lássam. Régi álmom válik most valóra.

- Maga tudja. Azért legyen óvatos!

- Az leszek. Köszönöm szépen – lepattantam a buszról, nagy levegőt vettem s körbepillantottam.

A szívem egyre hevesebben vert, ahogy elindultam a velem szemben lévő ház felé. Remegtem az izgatottságtól, alig vártam, hogy testközelből láthassam mindazt, amit az elmúlt években csak monitoron keresztül figyelhettem. Már a buszból nézelődve is konstatáltam, hogy a valóságban sokkal szebb ez a hely. Most pedig, hogy nem választott el többé az épületektől, a múlttól és a történetektől holmi maszatos és foltos ablak, biztos voltam benne, hogy ez lesz életem legfantasztikusabb kirándulása.

A tornácra vezető fa lépcsők nyikorogtak, a szerkezet fájón nyögött fel a súlyom alatt. Imádtam ezt a hangot, mely annak volt tanúbizonysága, hogy évek óta nem járt a környéken senki sem. Körbenéztem a teraszon állva, tekintetem egy otthagyott asztalkába botlott, melyen elsárgult újság hevert árván. Odamentem, óvatos mozdulattal felvettem és megdöbbenve láttam, hogy a dátum több mint huszonöt évvel ezelőtti. Hihetetlennek tűnt, hogy az időjárásnak ennyire ellent tudott állni a lap, mintha csak megállt volna az idő kereke és az elmúlt években semmi nem történt volna. Borzongva tettem vissza az asztalra és a bejárati ajtó felé indultam. Erőlködés nélkül, könnyedén bejutottam a házba, ahol olyan látvány várt rám, amire nem számítottam.

A ház bútorozott volt. Minden egyes helyiség úgy nézett ki, mintha a lakók csak reggel távoztak volna, hogy majd munka után hazatérjenek. A konyhában lévő étkezőasztalon ott volt három teríték, poharak valamint egy edényalátét. A nappaliban lévő kanapét egy megfakult takaró díszítette; egy lyukas, egérrágta párna a fotelben hevert.

Bár már kicsit féltem, mégis izgatottan és kíváncsian indultam az emelet felé, ahol egy hálószobát valamint egy gyerekszobát találtam. Az utóbbiban a polcokon rongybabák sora meredt rám nagy gombszemekkel. Az íróasztalon egy cetli hevert, a következő szöveg állt rajta, girbe-gurba gyermekírással:

„Kedves Katie. Nagyon örülök Neked! Ha a soraimat olvasod, az azt jelenti, hogy az anyukám meghalt és apa elmenekült az emlékek elől. Engem meg nem kérdezett, hogy mit szeretnék. Magával vitt. Kérlek, fogj egy virágot a hátsó kertből és vidd el a temetőbe. Köszönöm.”

Kinéztem az ablakon, néhány tő csodálatos sárga rózsát láttam. Remegtem a félelemtől. Kísértetházban jártam. Majd elájultam.